Az első légi csaták

Nézzünk meg egy mai akciófilmet, láthatjuk ahogyan a pilóta az automatikára hagyatkozva becélozza ellenfelét, majd csupán egy gomb megnyomásával útjára is indítja azt a rakétát, amit a másik pilóta majd egy látványos duplacsavarral kikerül...
Ez nagyon szépen hangzik, de belegondoltunk már abba, hogy ez a kezdetekben hogyan zajlott (a valóságban, nem pedig a filmvásznon)?

Az 1900-as évek első évtizedében, amikor elkészültek az első, használható repülőgépek, azonnal bevetették a katonai küldetéseken. Általában csak felderítőfeladatokat láttak el, úgy, hogy egy gépnek a fedélzetén 2 utas volt jelen, egy pilóta és egy megfigyelő. Amennyiben esetleg ellenséges géppel találkoztak össze, akkor elkezdték kővel, esetleg gránáttal dobálni egymást, vagy pedig kötelet dobtak az ellenfél gépe felé, hátha rátekeredik a légcsavarra, amivel hatástalanítani tudják az ellenséget.

Ebből a szituációból szinte már természetesen felmerült az a gondolat is, hogy lőfegyverrel kéne ostrom alá venni az ellenséges gépeket, de a technika itt közbe szólt. A kezdetleges ötlet az volt, hogy a hátsó utas, a kézi pisztolyát használva lelövi az ellenfél pilótáját, viszont ezeknek a pisztolyoknak annyira kicsi volt a hatótávolságuk, hogy a gépeknek 10-20 méterre meg kellett közelíteniük egymást azért, hogy a lövedék egyáltalán elérjen az ellenfélig. Arról nem is beszélve, hogy egy mozgó járműből való célzás egy másik mozgó járműre, szépen mondva, pontatlan volt. A jelentős légellenállás, meg a folyamatos mozgás jelentősen megnehezítette a sikeres célzást. Ennek ellenére mégis született légi győzelem így az első világháborúban, igaz nem a pilóta lelövésével, hanem a másik gép földre kényszerítésével.
Az 1911-es olasz-török és az 1912-13-as első balkáni háborúban még bombatámadásokat is végrehajtottak a levegőben, úgy, hogy kézzel gránátokat dobáltak az ellenség menetoszlopaira.

A kézi géppuskák használata kezdetben nem jelentett nagyobb sikert a harcokban. A géppuskákat rögzítették a gép testéhez, általában a pilótához közelebb, de ezzel az volt a baj, hogy a pilóta így könnyen szétlőhette saját légcsavarját. Az első próbálkozásnak a hátra szerelt légcsavar számított, azonban ez aerodinamikai szempontból nem minősült sikeres megoldásnak. A következő próbálkozás az állványzatra szerelt gépfegyver, amely magassága miatt ellőtt a légcsavar fölött, viszont kezelhetősége miatt ez sem volt optimális megoldás.
1914-ben Roland Garros francia pilóta megalkotta az első kézzel fogható és használható megoldást, mégpedig úgy, hogy Morane-Saulnier Type L gépének a fa légcsavarlapátjait páncélzattal látta el, így a gépfegyver nem tudott benne kárt tenni.
A holland Anthony Fokker, számos kisérlet következtében megalkotta a tökéletes megoldást: Szinkronizálta a gépfegyver lövedékét a légcsavar forgásával, így minden egyes útjára induló halálos lövedék pontosan a légcsavarlapátok között haladt el a megfelelő időben. A háború elején a német légierőnek ezek  gépei voltak a legfélelmetesebb vadászrepülői.

Az első világháború második felére már megszülettek a légi harc taktikai eljárásai és szabályai, amik mai napig is részben még jelen vannak. Ezeknek az alapelveknek az egyik vezéralakja Oswald Boelcke német pilóta volt, akit a légiharc-taktika atyjának is neveznek.

A bejegyzés trackback címe:

Kommentek:

A hozzászólások a vonatkozó jogszabályok  értelmében felhasználói tartalomnak minősülnek, értük a szolgáltatás technikai  üzemeltetője semmilyen felelősséget nem vállal, azokat nem ellenőrzi. Kifogás esetén forduljon a blog szerkesztőjéhez. Részletek a  Felhasználási feltételekben és az adatvédelmi tájékoztatóban.